Nyári kaland

A nyarakat azzal a kitartó szeretettel várni csak Ágnes néném tudta, amikor megállt a rozsdás kerticsap előtt, kezét idegesen tördelve, és azt mondta: Minden nyár itt van a ruhám ráncaiban, kedvesem. És akkor a szoknyáját néztem, ezt a virágmintás, világos színű szoknyát, amit aztán Ludovika néném vitt el a temetés után.

De nem ezek az első emlékeim Ágnes nénémmel kapcsolatban. 1974-et írtunk, amikor a kaviccsal szórt udvarra befordult egy ütött-kopott autó, és a volán mögül Edmond szállt ki, akit azután bácsikámnak kellett neveznem.

A bácsikám hatalmas erővel csapta be a kocsi ajtaját, s ahogy odafurakodtam az autóhoz, és a visszapillantóba néztem, láttam, semmi más nincs e mögött az ember mögött, csak hatalmas illatfelhők, amelyek kissé felkapva az aszfaltozatlan út porát, ekkor fordultak be a kapun. Megjött a nyár, mondta ilyenkor Ágnes néném, és besietett a belső szobákba.

Edmond sohasem maradt három napnál tovább, poggyásza sem volt több egy zöld kézitáskánál, amit akkoriban sporttáskának hívtak, mert volt egy hosszabb fogója is, amit az ember a vállára csaphatott lazán, és úgy vihette a táskát, ha kedve tartotta.

Edmond bácsikámat csak másnap reggel láttam általában viszont, amint egy piros rövidnadrágban, ami alig ért combja közepéig, és bő volt, úgyhogy ha leült, fehér alsója is látszott, szóval piros rövidnadrágjában kimegy az udvarra, körülnéz, és nevetve azt mondja: Ha úgy esik jól...

Ilyenkor Ágnes nénémet néztem, aki szintén kijött, és az ajtóból figyelte a nyújtózkodó férfit. Edmondnak sok nője van, mondta egyszer vacsora közben Ágnes néném. De Edmond már akkor nem volt, így hát ez a mondat nem is szólhatott senki másnak, csak úgy elhangzott, amitől még a leves sem rebbent meg az asztalon a rózsaleveles tálban.

Amikor négy évvel később sok kínlódás után kinyitottam a csapot, és a slagból kicsapó víz prüszkölve, meg-meglendülve, spriccolva áztatta el Zoltán könnyű nyári ingét, a tarkómon, ahol mindig is olyan kevés, és nagyon vékony szálú tincseim voltak, megéreztem, hogy néhány mondat lassan-lassan a helyére csusszan, és később, amikor Zoltán benyúlt a lábam közé, tudtam, hogy a szövegtengerekben szigetek élnek, és ott már nem kell beszélni, csak hagyni, hogy a mélység és a felszín között legyen valami, ami a lifthez hasonlít.

Zoltán minden ruhát letépett rólam, s ahogy ott vergődtünk a fűben, és éreztem, négyszer-ötször elönt a forróság alig néhány percen belül, hallottam Ágnes néném minden egyes mondatát, éreztem a letépett szoknya ráncait, az érkező nyarat, és tudtam, ez most így esik jól. A férfiak hamar kifáradnak, Zoltán is, de azért mégiscsak este lett. Zoltán egy újságot olvasott, amikor bejött Ludovika néném, és az ágyra dobta a bőröndjét.

Ekkor jutott eszembe az a délután, amikor Ágnes nénémmel ketten feltelepedtek az ágyra, s nekem ki kellett mennem játszani. Akkor sokáig azt hittem, mert néhány szót azért elcsíptem, hogy a lovakról beszélgetnek.

Később, ahogy a szavak mind jobban és jobban kezdtek összeállni, kitaláltam, hogy egy férfiről volt szó. Egy hatalmas férfiről, akivel mindkettőjüknek volt dolga. Csendben beszélgettek, de lehet nem is beszélgetés volt, hanem hosszú, kitartó mesélés, amit felváltva űztek, ahogy valószínűleg a férfival is tették.

Ágnes néném több gyereket is szeretett volna, más-más apáktól, de végül sohasem sikerült, még csak férjhez sem ment soha. Azon a délutánon, amikor az ágyon hevertek Ludovika nénémmel, azt mondta, semmit sem szeretne jobban, mint teherbe esni egy olyan férfitől, mint a bácsikám. Ekkor megsimogatták egymást. Ágnes néném óvatosan szétnézett, majd felhajtotta Ludovika néném szoknyáját. Nem volt rajta semmilyen alsónemű. Fejét hátraszegte először, majd felegyenesedett, és maga bátorította tovább Ágnes nénémet.

Ágnes néném ekkor megállt, és kibújt a ruhájából, és visszafeküdt az ágyra. Sokáig simogatták egymást, felváltva, vagy egyszerre, ahogy időnként a mesélés is összegabalyodik, ha túl sok mindent próbálsz elmondani. Később megint csak beszélgetni kezdtek, hangjukban még azzal a lihegéssel, ami csiklójukat is körbenyalta néhány perce.

Emlékszem, Ludovika néném arról beszélt Ágnes nénémnek, hogy mennyire kívánja már, hogy valaki ismeretlen tegye magáévá. Ha valaki megerőszakolná, ezt akarta mondani, és ezen az estén, ahogy ledobta az ágyra a bőröndjét, láttam is, amint Ludovika néném súlyos teste puffan és rugózik az ágyon a bőrönd helyett, amint valaki letaszítja, hogy aztán könnyűszerrel rávethesse magát.

Zoltánt néztem, tudtam, este meg fogom kérni, hogy erőszakoljon meg, hogy úgy tegyen magáévá, mintha akaratom ellenére lenne. Ellenkezni fogok, amikor ledob az ágyra, sikítok is, mintha félnék, összezárom a térdeim, egyenként kell szétfeszítse, és közben rúgok, harapok, mintha csak egy kanca volnék.

Hagyom, hogy minden mondat megtalálja a saját helyét.